Kaleidszkópos rigófütty

"… Így egy 1775-ben íródott könyv egyenesen a túltengő képzeletet jelölte meg a nimfománia okaként, de a következő, a női oktatásról szóló 1806-os kézikönyvből származó idézet is jól példázza a regényolvasás és a bukott nő alakjának összekapcsolódását…" (Horváth Györgyi: Női olvasás: fenyegető élvezetek?)

Éppen egy parkban szemezgettem a szakdolgozathoz összegyűjtött műelemzéseim közül, mikor erre a szövegrészre bukkantam. Kissé felháborított, mivel sok hasonló szellemben írottat is találtam mellette, mégsem kívánok a feministák zászlaja alá besorolni.

Rengeteg dolgot olvastam mostanában a nőiségről. Arról, hogy a nők számára a szexualitás mit jelentett húsz éve, tíz éve, és most. Arról, hogy valóban mások vagyunk… nem kevesebbek, nem többek, de lényegesen mások!

Louann Brizendine kaliforniai pszichiáterprofesszor A női agy c. könyve mellett - amit csak merő kíváncsiságból emeltem le a pszichológiakönyvek polcáról, és ami apukám szerint inkább a sci-fi műfajt kellene, hogy színesítse - szakdolgozati célú kutatás közben sorra olyan irodalmi és esztétikai esszékbe, szakszövegekbe botlottam, amelyek a nővel, mint értelmiséggel, olvasóval, íróval, korunk önálló jelenségével foglalkozik.

Mostanra elhallgattak a feminizmus társadalomkritikus szószólói, és maradtak azok a női írók, akik nem egyenlők akarnak lenni a férfiakkal, pusztán egyenjogúak. Nem vonják pellengérre a másik nemet, inkább próbálnak visszatalálni valami elfeledett dologhoz, ami még az egyenlőségesdi alatt szorult háttérbe.

(Félreértések elkerülése végett: eszemben sincs a férfisovinizmus mellett beszélni, épp csak hiányolok valamit belőlünk, nőkből… és azt látom, hogy ez egyre többeket foglalkoztat.)

Mert járhatunk mi is nadrágban, ülhetünk szétvetett lábakkal, dohányozhatunk, ihatunk nyilvánosan, bármit megtehetünk, amit a férfiak is - kivéve persze a saját nevünk bravúros hóbavizelését.

Hölgyeim, bátran lehetünk férfiak! Loholhatunk például kecstelenül, már-már terpeszben, ütemesen lóbált felsőtesttel… s mégis, kérdem én: minek? Miért kell minden módon tagadni, hogy nőből vagyunk: tehát mind pszichológiai, neuroanatómiai és fiziológiai tekintetben eltérőek a férfiaktól? Hát nem ebben keresendő a dolgok sava-borsa?

"A női és férfi agy eltérő módon hall, lát, „érez”, dolgozza fel az ingert és méri fel mások érzéseit. E két, egymástól olyannyira eltérő agyi operációs rendszer nagyrészt kompatibilis egymással, azonos feladatok elvégzésére, illetve célok elérésére alkalmas, de ehhez különböző hálózatokat működtetnek.” (Louann Brizendine: A női agy)

Egyszerű gondolat, nem? Mégsem folytatnak mondjuk nőstény állatokkal kísérleteket, mert "a menstruációs ciklusuk csak összezavarná az eredményeket"- így a Yale egyik professzora. Nyilván fantasztikus dolog, hogy ez a könyv is megjelent… de hát milyennek is kellene nekünk lenni? Tulajdonképpen milyen az a nagybetűs NŐ? A régi formákat elvetettük, a divat csak a kereskedelmi igényeket tükrözi, az érvényesülés nadrágot kíván… mi a teendő? Miért jár rengeteg egyetemista lány keleti hagyományokat és táncot tanulni hétfőn, késő este? Miért olvasunk okos könyveket arról, mi is volt a nő hajdanában-danában? Miért születnek még a tudományos élet berkein belül is tömegével írások a női olvasókról, stílusokról, hatásokról, műfajokról? Miért folyik róluk parázs diskurzus különféle rendű és rangú fórumokon? Miért nem tudjuk még mindig, hogyan egyeztethető össze a mosogatás az értelmiségi nő fogalmával? Lehet-e egyáltalán valódi értelmiségi egy nő, miközben háziasszonyok gyöngyeként is remekelnie kell? Miért és hogyan foglalkozzon Platónnal, Hegellel vagy Adornóval, miután már véget ért az egyetemi képzése?