Kaleidszkópos rigófütty

Nem mondom, hogy eztán nem fogom kisebb-nagyobb szünetekre gazdátlanul hagyni a blogot, de hogy minden egyes ötletemhez újat nem indítok, az is biztos.
Felköltöztem Pestre, nekiláttam egy sajtótechnikusi képzésnek, és most azon töröm a fejem, hogy részt veszek a NaNoWriMo-n. :)
Utóbbival kapcsolatos élményekről mesélek majd, amint itt a november. Mert egy 50 000 szavas regény megírása - nekem, a hajszálhasogató novellistának - 30 nap alatt nem lesz piskóta... ;D

Miután rengeteg  túlbonyolított és hiányos recepttel találkoztam, leírom, én hogy csináltam tegnap eszméletlenül finom spagettit:

Kell hozzá:
két fej vöröshagyma
fél kg darálthús
fél kg paradicsompüré
oregano, vegeta, bors, bazsalikom
és a titkos összetevő: cukor

Fonnyasztjuk egy darabig az apróra vágott hagymát, aztán hozzámorzsoljuk a darálthúst. Mikor már minden szépen megsült, és nincs több véres fincsika, kap az egész némi vegetát, aztán jöhet a paradicsompüré! Elkezdjük rotyogtatni, mivel még nem kellően szószos a dolog. És befűszerezzük közben: korrigáljuk a sósságot vegetával, ízlés szerint cukrot adunk hozzá, ha a benne lévő paradicsomot nem érezzük kellően napérleltnek. Szerintem messzemenően jót tesz neki! :) Oregano, bors és bazsalikom a végén kerül bele, hogy jobban megőrizze az aromáját. Nem írom, hány mk kell ezekből. Mindenki a saját gusztusa szerint járjon el. Durumtésztát ajánlok hozzá.
Valamennyi alapanyagot nagyon olcsón meg lehet kapni a nyelvbicsaklós nevű boltláncolatnál.

Szóval közöltem a világgal: cukor is kell bele! Ettől most forradalmi ételmágusnak érzem magam... :)

Születésnapomra éjszakai vidámparkozást kaptam! Kedves - a hős és nemeslelkű lovag - dacolva tériszonyával felült velem - az elvetemülttel - mindenféle pörgetősforgatósröpködőszuhantatós veszedelemre. Szerelmetesen büszke vagyok rá! :)

Eközben munka-aszály van.

Jó hír viszont, hogy kezd feloldódni az írói görcsöm. Nemrégiben ugyanis azt hittem, megtaláltam a legigényesebben megírt, legmegunhatatlanabb, legötletesebb könyvet. Részben örültem, részben el voltam keseredve.
Nagyszerű volt, hogy belelolvashattam.
Kétségbeejtő, hogy nem én írtam.
Aztán múlt az idő, megint meglátogattam a könyvesboltban ezt a félelmetes csodát. És mikor vásárlásra került a sor - magamat is meglepve - Peter S. Beagle novelláskötetét a boltban hagytam.
Mikor versenyeztettem más könyvekkel, kiderült, hogy már nem tetszik annyira. Talán korábban sokkal aktuálisabb volt számomra... nem tudom miért nem ragyogott újra ugyanúgy minden sor zsenije a szemem láttára. Én változhattam, mert a könyv minden szava ugyanaz maradt. Épp csak sokkalta fakóbbnak tűntek.
Szomorú, hogy a legjobb könyvet még nem olvashatom el, polcomra se kerülhet.
Reményteli azonban, hogy még senki nem írta meg helyettem! :)

Ma pedig részt vehettem a majdani legjobb online szerepjáték elméleti szerkezetének megalapozásában! Reményteli jövőnek nézünk elibe. :)
 

Néhány hete folyamatosan munka után rohangálok. Kezd herótom lenni a sehová sem vezető hirdetésektől. Ott volt például a rendes munkalehetőségnek maszkírozott MLM...
Tanulság: önéletrajzot pitypang-módra kell terjeszteni. Ahová csak lehet, aztán az egyik munka csak valódi lesz, csak bejön... de ha nem kérik az önéletrajzodat, érdemes gyanakodni: talán nem minden kóser ott, ahol bárki megfelel.

ÉS igen, úgy nézem, hogy bevállt az új mesélőnk. Lókötésen már lezajlott a játék első igazi csatája! Volt ott varázslat, vér, veríték... :)

Közben hozzájutottam Katie Melua legújabb albumához, és teljesen odáig vagyok tőle. Idepöttyintem az egyik dalt hallgatás végett, aztán megpróbálok pontot tenni a novellám végére.
 

Valamivel ellensúlyoznom kell azt a sok nyomasztót, ami ma elém került - meg azt a rengeteg szúnyogcsípést, amit nem győzök nem vakargatni... :S
Ezt a csodaszépet nemrég koncerten hallottam élőben (és közben végig finom csókokat kaptam). :)

Ó, még sehol sem láttam posztot a máv legújabb aljas, körmönfont húzásáról - ami arra irányul, hogy a vonatok büntetlenül késshessenek majdnemfélórákat, ami ha félóra lenne mégis, akkor szegény utas leutazza bkv-ban a visszakérendő jegy árát ügyfélszolgálattól ügyfélszolgálatig, tehát elérik, hogy ne is akar visszakérni, miközben fényes betűkkel olvasható a közleményükben: "az utasok számára kedvezőbb átalány-kártérítési rendszer lép életbe". Amit ők úgy képzelnek el, hogy a jegyeid értékét összevonva (pótjegy+rendes jegy) fél órás késésnél a 25%-át térítik vissza, 120 percnél pedig az 50%-át. A poén az, hogy az eddigi 450-es helyjegy árát 100 km-es utazás feletti kilóméterekre kaphatod vissza, alatta fillérekről van szó.
Eredmény: eddig volt 15 percre 450 illetve 360 forintod, most lesz félórára egy nagy lóf#tyid, mert nem fogsz irodáról irodára rohangálni, hogy aztán kegyesen átutalják neked az összeget a számládra, mivel készpénszt nem adhatnak ki - amiből aztán a bankod is levonja persze a magáét...

És mindezt úgy akarják eladni, hogy jajj, de rendesek vagyunk szegény utassal, akit bizony rengetegszer kár ér a mi hibánkból, na de most majd...!

Tanulság: aki teheti, járjon busszal. Jövőre már nekem is lesz erre lehetőségem, addig viszont csak lebeszélni tudok másokat.

És nem, nem veszem elő szívfájdításul a nemzetközi viszonylatot, ahol te fizető vendég vagy, és ennek megfelelően bánnak veled. Még a vonat indulása után is visszafizetik a jegyed árát, ha mégsem utaztál el, holott nekik ez kár, hiszen nem tudták eladni azt a helyet...

Nem szeretek méltatlankodó posztokat írni, de úgy látom - és máshonnan is rendre ezt a tapasztalatot hallom/olvasom - hogy se a vásárlók könyvével, se panaszlevelekkel nem megy semmire a megkárosított polgár. A legtöbb, amit tehet, hogy blogban nyilatkozik, és jó címkéket ad meg, hogy aztán kidobja a kereső, mint negatív reklámot...
Ismét: ez Abszurdisztán. - Ez maradt nekünk.
 

Elővett nemrég a gondolat, hogy rég zsiványkodtam már. Úgyhogy fogtam a krétáimat, bringanyeregbe pattantam, és irány a közeli víztorony!
Szeretem a víztornyunkat. Dombon áll, s ennek tetejébe olyan szerkezete van, hogy kevéske fantáziával bárki megláthatja benne a gótikus őrtornyot. Nosza, fogtam magam: rásegítettem a mesebeliségre!
Egészen sajátos vandalizmust művelek ugyanis: mindenféle lírai-mesei dolgokat rajzolok színeskrétával oda nem illő helyekre. Kedvelem például az agyon genitáliázott, 'nyád-ozott falakat, az elhagyatott vasbeton csodákat - egyéb rideg felületeket.
Vonz a groteszk, nincs mit tenni. :)

Íme:

Kivégeztem az év első epres-krémes-piskótás nagymamaféle sütijét! :)
És jelentem, a miákok* is nagyon jól érzik magukat. Esznek tejbedarát, kimásznak a dobozukból, ismerkednek az udvarral. Én eközben elefántos bájjal fújom az orrom, no meg próbálom áthagyományozni valakire mesélői székem. Ám senkinek sem kell a felekirályságom - még ha régóta világos is az oldalon mindenki számára, hogy ennek a társaságnak nem én vagyok a megfelelő KM. Ezért aztán itt is mondom: megpróbálkoznánk egy új mesélővel emitt! Tessék szerencsét próbálni!

* style by Kedves :)

Ez pedig Ribizli őcsibészsége:

A két kis tündérmogyoró megint felébredt, én meg naívan ölbe vettem őket. Mikor sírtak: cumiztattam, mikor mocorogtak: simogattam - és közben írni próbáltam a sumér oktatásról...
Erre most tiszta cicapisi az ölem.
És ők még mindig buliznak a vackukon.
Én pedig idealszom a klaviatúrára lassacskán.
A két három hetes cinyókát cirógatva-nyugtatgatva próbáltam dolgozatot írni, de rá kellett jönnöm, hogy ez együtt bizony nem megy. Nehéz az egyetemista pótanyuk élete, no.

(Viszont holnap sátoros ünnep lesz: jööön Kedves! :) <3)
 

Láttam két pályázatot is. S ennek megfelelően éppen azon morfondírozom, hogy mihez kezdjek velük. Írni kellene, nem is volna nehéz... ugyanakkor félek, mint mindig. Mi lesz, ha nem ütöm meg azt a szintet, amit az eddigi írásaim? Ha magamhoz képest nem vagyok színvonalas? Önbizalom rulez.
Kedves bíztat, hogy remek lesz ez is, az is... és mindenképp büszke rám - jólesőn melenget és lassan-lassan meghozza a kedvem a kihíváshoz.

És lesznek kismacskáink! :) Cumiztatni kell őket, mert még csak egy hónaposak, és az anyukájukat elintézte a szomszéd kutyája. Furcsa is lesz, jó is lesz. Nagyon várom már őket.

Nem szeretem ezt a hosszúra nyúlt esős időt. Kiújult a náthám és nehéz a fejem, mert ráült valami álommanó...

Ez egy nagyon jó novella lett: Az arcodat keresem - Keresed az arcom

Finom volt, érzéki.
Örültem, hogy elolvashattam. :)

Ez meg egy gyönyörű kép ...

Fogtam a pipámat, és kiültem vele a teraszra. Kedvessel beszélgettem közben, és még ha telefonon is, de jól esett hallani kicsit a hangját - hétfejű határidők hajtanak mostanában mindkettőnket.
Legtöbbször vele tömök rá, olykor nélküle - rá gondolva. Hogy eggyütt vettük a pipát, és együtt tanultuk meg a módját, és együtt ámítottuk vele Bogláron a tiniket. :)
Dombóváron viszont mindig kérni szoktam, hogy ne tömjünk rá. Olyankor csak nagyon kis időre találkozunk, és még ha rajongom is az édeskés dohányillatot, az ő illata még ennél is jobban kell. - Kétségtelenül vannak azonban napok, mikor e két aroma együtt, szitakötőszárny-finoman megbabonázza az ember lányát.
Szeretem, hogy néha egymás arcáról isszuk a karamellás illat nyomait. Komisz módon azt is szeretem, ahogy szerényen kihozzuk sodrukból a nagyzolóan cigire gyújtó tizenéveseket. És azt is, hogy egyszerre kapjuk fel fejünket a friss dohányillatra, mikor valaki a villamoson diszkréten sodor. Javarészt ezek miatt gondolom úgy, hogy aki pipázik, az aligha dohányzik.
Pipázni rítus, gyengédség, és áramlásba simulás. Szerelmes dolog.
 

Egy egészen új műfajra lettem figyelmes. Megjelentek ugyanis a blog-regények. Biztos voltak már korábban is, de én csak most figyeltem fel a műfajra. S mivel még egy viszonylag ritka dologról van szó, óhatatlanul is eltölt a felfedezők büszkesége. :)
Nagyon tetszik a gondolat... olyasmi, mintha az online szerepjáték az irodalomig nyujtózkodna. Példa minderre: http://omagyar.blog.hu/2009/06/02/omagyarorszag_gyorstalpalo
Annyira megfogott ez a több emberrel írni egy közös nagy sztorit dolog, hogy tetőtől talpig csupa lelkesedés vagyok!
Közben azért gyúrom a magam kis groteszk novelláit. :)

Dolgozatírás közben - pihenés gyanánt - Tékozló homárt olvasgattam.
És még mindig nem értem, hogy miért nem rúgja seggbe igazán senki a MÁV-Start Zrt.-t - bár valahol gyanítom: akinek befolyása lenne, az nem vonattal jár.
Egy alkalommal a BKV-s botrányok kapcsán hallottam, amint egy vasutasokból álló baráti kör arról beszélget: ez még mind semmi! Akkor lesz majd igazi balhé, ha a Máv-os lufi kipukkan! - Én viszont csóró egyetemista vagyok, és hiába lenne a benzin is olcsóbb, se kocsim, se jogsim. Nekem sajnos ez a lufi maradt.

Aztán majd ha nagy leszek,talán a MÁV népszerűtlenségére építve létrehozok egy kölekedési projektet a vasúti vonalak mentén, ami remélhetőleg reális és korrekt fuvart biztosít majd, mondjuk az elégedetlenkedőnek segítünk egymásra találni egy internetes programmal, útvonaltervezővel, esetleg egyszerűen csak céget alapítunk... Ha viszont valaki szeretne ebben megelőzni, azt sem bánom! Sőt, ingyen és bérmentve, önkéntesen részt vállalnék a MÁV eutanáziához segítésében.

Mint már említettem: a csóróságom miatt szorulok rájuk - hiszen kicsit is gondolkodó ember mi másért fanyalodna vonatra - ezért aztán ennek megfelelően is bánnak velem. Mocskos és ablak-által-légkondícionált kocsik, nem működő mellékhelység, télen sokszor fűtetlen-zimankós váróterem, zéró tájékoztatás, lassan védjeggyé avanzsáló megbízhatatlanság, alkalom adtán: az utas megalázása. Az ár eközben persze emelkedik - nem mintha a színvonal bármit is javulna, vagy legalább ne romlana tovább.

Félreértés ne essék, tudom, hogy nem  minden vasúti dolgozóra jellemző a lesz@rom-mentalitás. Sokan próbálják közülük is valamilyen formában emberközelibbé tenni ezt a nagymérvű abszurditást. Ugyankkor hiába az igazhitű mozdonyvezető vagy a kalauz, ha a forgalomirányító egy olyan protekciós balek, aki még az életben nem látott vonatot közelről. És akkor méltán szentségelhet mindenki, hisz a helyzet szempontjából érdekes székben valóban egy Segg ül! Mint megannyiszor.
 

Azt álmodtam, hogy az egyik tanárom idekeveredik a blogomra, erre másnap kiderült, hogy ő lett az opponensem. Hármast kaptam tőle - a konzulenstől négyest. Bár utóbbi szerint túlontúl esszéista stílusban értekeztem olykor, meg aztán publiciztikus nyegleségekkel is tele van az általam írt szöveg.
A gond csak az, hogy a szakdolgozatomban elemzett művet nem lehet komolyan venni: ugyanis meglátszik rajta, hogy nem a tudomány boncolóasztalára szánták. Meg aztán alapvetően embereknek írok emberi dolgokat, hiba lenne, hogy a máskor bevált írói módszereimmel  "ergonómikussá" teszem szegény szöveget? Tán úgy már nem egzakt?

 

Na itt adtam meg magam bászínház-kutatás közben...

Rákaptam Csíkszentmihályi Mihály könyveire mostanában. Ezek közül is leginkább a Flow tetszett meg.

"Először is olyan feladatot kell választanunk, amelynek elvégzésére van esélyünk. Másodszor, képesnek kell lennünk rá, hogy arra összpontosítsunk, amit csinálunk. Harmadszor és negyedszer, az összpontosításhoz szükségünk van arra, hogy az adott feladat céljai világosak legyenek és azonnali visszacsatolás álljon rendelkezésünkre. Ötödször, erölködés nélkül nélkül, elkötelezettséggel kell cselekednünk, figyelmen kívül hagyva a mindennapi élet frusztrációit és aggodalmait. Hatodszor, az örömteli élménynek elő kell segítenie a saját cselekedetek feletti kontroll érzését. Hetedszer, megszűnik a léttel való foglalkozás, paradox módon azonban az áramlat-élmény után az Én-érzés még erősebben tér vissza. Végül pedig megváltozik az időérzékelésünk: az órák úgy telnek el, mint a percek, és a percek addig nyúlhatnak, hogy már óráknak tűnnek" (Flow: 83.o.)

Ezek most némileg hiányosan teljesülnek: kávé, fáradtság, három dolgozat, kevés forrás - szemernyi lelkierő. Olyan mint a télifagyi: punnyadt burkolatban valami olcsó, de végső soron használható massza - amihez lelkesítés gyanánt matrica jár!
A minószi kultúra esetében például érdekes, hogy mennyi tudós azonosítja őket a mondabéli Atlantisz népével. Az olasz bábjáték esetében azonban még Vitéz László "unokatestvére", Pulcinella sem nyújt vigaszt.

(a képen minószi freskó csodálható)

Most éppen olyan, mintha egy forgószél peremén szökdécselnék. Az eddigi pécsi éveimnek semmi értelme, az egyetemet és az oktatási rendszert sem lehet komolyan venni. Diploma (még?) nem lesz, szükségem van az állami féléveimre.
És most szépen lassan kezd beszippantani valami spirális lenület, és közben eső illatát érzem a levegőben. Költözés, munka, nyelvvizsgák, tanulás...

A szerelemmel egy városba költözöm - ez jó.
Valamilyen munkahelyet csak találok majd... - ez már bizonytalan.
Itt kell hagynom a táncegyüttesemet - ez inkább rossz.
Függetlenség - ez kimondottan jó.
Honvágy - egyszer már kinőttem. Lesz másik.
Egy testvért itthagyok - ez nagyon rossz.
Egy testvért gyakrabban látok majd - ez viszont jó.
Lesz időm írni - ez nagyon jó.
Lesz időm egyedül lenni - gyűlölöm a magányt.
Szerezhetek barátokat - akik talán nem vesznek el, ha újra költözöm.
A régi barátaimhoz újra közel fogok lakni - nem számít, pótolható lettem időközben.

Nem kell majd az órákat számolnunk Kedvessel - ez az egyik legszebb.
Lesz időm felnőni - erre most szükségem van.

A gondolataimat már elkezdtem képzeletbeli dobozokba összepakolni, minden máshoz még túlontúl félelmetes lenne hozzányúlni.

A náthától álmatagon éppen a könyvtár felé araszoltam, mikor valaki mosolyogva felém fordult: adhatok egy promóciós terméket? És a kezembe nyomott egy fehér lufit, amire egy hentesbolt reklámja volt nyomtatva. Egészen meghatódtam. Olyan jól esett, hogy aznap először valaki örült nekem, mitöbb: nem futamodott meg mogorva arckifejezésem és lepusztultságom láttán. Egyszerűen vissza kellet mosolyognom.
 

Szakdolgozat leadva, kipihenve. Tegnap érkeztem meg egy új ecsettel és rengeteg álommal, ötlettel a tarsolyomban. Annyi mindenen töprengtünk kedvesemmel az elmúlt pár napban. Hosszan latolgattuk, miként érdemes élni, mi az, amitől gusztusunk támad a létre. Elővettük hát az élet-álmokat, hogy tervekké, majd célokká formáljuk őket.
Találkoztam rengeteg baráttal is, érdekes volt látni őket, magamat, hogy mennyit változtunk, és hogy már-már újra meg kell ismernünk egymást. Rémületesnek hatott, hogy nem vagyok ugyanaz, akire ők emlékeztek. Nem úgy sminkelem magam, olykor rapszódikusan öltözködöm, és furcsa szavakat is felvettem. Utóbbiakban az az érdekes, hogy csak velük találkozva használtam őket, amúgy normális szókészletet használok...
Végig az zakatolt a fejemben, hogy én jövőre fenekestül fel akarom forgatni a mostani életemet, és a velük való találkozásom is része az előkészületeknek. Aki ragaszkodik hozzám, ahhoz én is ragaszkodom. Nem tudom, ki lesz az, aki majd kitart, ha beindul a ringispil. Csak remélem, hogy akad, aki hajlandó dacolni a körülményekkel a barátságomért.
Most festenem kellene. Ez az egyik élet-álmom, ezért bővítettem a gyűjteményem egy új ecsettel. Épp csak annyira el tudok veszni a kifogásokban, hogy miért nem akarom azt csinálni, ami örömet okozna. Képes vagyok végigbambulni egy napot csontig rágott gondolatokkal zsonglőrködve...
 

Nem megy ez nekem, ihlet nélkül még egy szakdolgozat is életképtelen. Addig is Macskaduett.

Az árkádtól csak egy gépgenerálta üzenetet kaptam, hogy ez a cím már nem létezik. Annyira nem vonz a hőbörgés, hogy postázzam is a panaszolványt.

Az utóbbi pár napon minduntalan megcsapott a kísértés, hogy az abszurdisztáni gyönyörszép fonákságokról írjak... hosszú távon azonban mindez túlontúl taszít.
Hiába csábító téma Munkahelyteremtő Bokros Szent Lajos... :D

Ma hallgattam kicsit Kossuth rádiót. (Mit nekem a zenecsatornák, mikor itt pedagógiával, pszichológiával és szociológiával foglalkoznak!) Délután az ovisokról volt szó: arról, hogy miért nem szeretnek aludni az óvónéni felügyelete alatt. A felvétel egyenesen egy oviból jött, alvás után meg lett interjúvolva néhány pötty, hogy mire fel virrasztottak.
Nem voltak zavarban, meséltek nyakra-főre! Megtudhattuk, miként lehet úgy játszani, hogy az óvónéni alig vegye észre, mi az a kerregés, vagy hogy ha hisztizni akarsz, akkor beütöd valamidet, aztán elkezdenek folyni a könnyek a szemedből be a szádba... ! XD
Eszméletlenek voltak! Akkorákat nevettem, miközben a tesóban termoszra vadásztam...

Apropó, termosz: eztán hajnali óráimon a taknyadék főkoponyával szemközt ülve fogom kortyolgatni a gőzölgő kávémat! - Minő líra, minő pátosz. :)

És mostan gyúrjuk a szakdolgozatot!

Adott egy egyetemista lány, aki leül a pécsi Árkád üzletházban az egyik asztalhoz. Leveszi a kabátját, majd telefonálás közben beletúr a táskájába, és az előhalászott pénzérméket tanulmányozva azt latolgatja pizzaszeletet egyen-e, vagy beéri egy kávéval is...
Ekkor odalép hozzá egy biztonsági őr - öt-hat perc telt el az érkezés óta, délután dereka van, nincs hiány szabad asztalokban - és diszkréten megkérdezi, hogy mégis szándékozik-e valamit fogyasztani. A lány azt feleli, hogy igen, biztonsági alkalmazott el. S bár a maroknyi vagyon meglenne hozzá, az eszem-iszomnak annyi. Elég volt hozzá ez a gusztustalan gesztus.

Valami vidámabb bejegyzéssel akartam visszatérni a hosszú kimaradás után, de olyannyira zavart a fent vázolt délutáni apropó - s ráadásul nem először történt meg -, hogy hazaérve rögtön írtam egy kedves levelet az említett üzletközpontnak:

T. Árkád!

Pár hete tapasztaltam először, hogy az Önök üzletközpontjában érdemi elfoglaltság hiányában a biztonsági őrök töltik be a kellemetlenkedők szerepét.
Mivel sehol nem láttam arra vonatkozó tájékoztatást, hogy miért is nem ülhetek le piros tálca nélkül az áruház asztalos szegmensébe, a házirendet bogarászva próbáltam információhoz jutni. Ott azonban semmi mást nem találtam, mint hogy a "céltalan időtöltés" tilos. Ezt a fogalmat érdemes lenne alaposabban meghatározni, mivel a "kéregetés" és "házalás" mellett szerepeltetve aligha érti bárki is magára a - javarészt középosztálybeli - vásárlók közül mindaddig, míg egy ilyen finom kis apropó részese nem lesz.
Az, hogy az Önök biztonsági munkatársai diszkréten firtatják a leülők fizetőképességét, s egyben sürgetik is őket, több, mint egyszerű kellemetlenség. Ugyanis nem minden helyen adják az árut piros tálcán, így az amúgy potens vásárló is részese a tapintatlankodásnak - habár nem céltalankodni érkezett.
Messzemenően ízléstelen intézkedésnek tartom ezt az Önök részéről. Főként, mivel diszkriminativitásra emlékeztető utóízt hagy maga után - még ha az illem alapvető formulái látszólag nem is hiányoznak.
Kérem, fogalmazzanak pontosabban a házirendben, vagy tegyék egyértelművé a vásárlók számára, hogy csak étkezés céljából áll rendelkezésükre asztal és szék - netán hagyjanak fel a vásárlók háborgatásával, ha nyilvánvaló, hogy nem éjjeli melegedőnek kívánják használni az áruházat!

Üdvözlettel: (aláírás)

Kíváncsian várom a válaszukat.

Mostanában egyre inkább foglalkoztatnak az emberi bevásárlókosár-természeten túlnövő dolgok. Nem tartok még ott, hogy magával az istenivel foglalkozzam, ugyanakkor biztosra veszem, hogy a föld és az ég között csak látszólag üres a tér.

Tűnődtem a jógán, de azt hiszem, az nem az én műfajom. Ha egy szóban kellene most magamat meghatároznom, az a dinamika lenne.
Nem érzem sajátomnak a nyugalmi állapotot, vagy bármiféle csapot amivel a belőlem ömlő energiát lehetne visszafogni... - Bár valóigaz, hogy így leginkább egy olyan slagra hasonlítok, ami össze-vissza fickándozik a víznyomás erejétől, és teljességgel kezelhetetlen. :/
Nem akarok megállni, de szeretném megzabolázni ezt a belső lendületet! - ami most lenginkább kártékony nyugatalnságot okoz. Tudni szeretném, mégis mire lehet fordítani! És nem hiszem, hogy az egyetlen hatékony út az elcsendesdés ilyesféle - bizonyára méltán közkedvelt - formája lenne.
Nem csapot szeretnék, hanem megtanulni bánni azzal, amim van.