Kaleidszkópos rigófütty

... akkor elkészül a családi paralelepipedon.

Elébb azonban: újra beküldtem egy novellát karcolatra! :) Már nem is tudom, mikor tettem utoljára ilyet. Nagyon régen nem fejeztem be már egyetlen történetet sem, csak félig írtam meg őket, aztán valami minduntalan elromlott.

Eközben szülőkkel is folyamatosan megy a hajcihő. Számomra tulajdonképpen eddig két fontosabb fázisa volt az eseményeknek: először rájöttem, hogy a velem történő dolgokból mi az, amit jogosan igazságtalannak érezhetek, másodsorban pedig azt kezdem megérteni, hogy én miféle igazságtalanságokat teszek másokkal. Így, vagy úgy, de mindenki sáros. Nincs olyan, hogy áldozat.
Épp csak szörnyen szerencsétlenek vagyunk, ha arról van szó, hogy indulatokat, belénk nevelt hibás eszméket, vagy az önvédelem megkövesedett burkát kell eltenni az útból.
Én az elvakultságig konzervatív elképzeléseiktől szenvedek, ők pedig az én elzárkózottságomtól.

Ahány pszichológiai eszmefuttatást olvastam - márpedig olvastam néhányat -, mindig csak arról folyt az agyalás, hogy a szüleink azért tolnak el minket, mert szegényeket őket is eltolták, és minden generáció csak egy egészen kicsit javíthat ezen a deform agyrémen.

De arról alig beszélnek, hogy mi van azután, hogy felismertük ezeket a dolgokat, ám eleink nem akarnak tudni róluk. Mert ha tudomásul vennék őket, akkor az azt jelentené, hogy az egész életük hibás volt. És nekem valóban kisebb áldozat beismerni, elvégre még legrosszabb perceiben is tudom, hogy van még időm kikalapálni a hibát.
Ilyenkor mi a helyes? Hagyni őket a saját kis buborékukban, és engedelmes jókislánynak lenni - miközben belül szikrát köp a feszültség; netán erőszakkal kinyitni a szemüket, és hagyni, hogy elbaltázottnak higgyenek mindent, és abba betegedjenek bele?

Tudom, el kellene költözni otthonról, de nem rendelkezem olyan anyagi tényezőkkel, melyek ezt lehetővé tennék. Ugyanakkor szapulni sem akarom többé a szüleimet. Ez van, ezt dobta ki a gép, ahogy anyukám szokta mondani.
Eleinte nagyon jól esett, hogy mindenki átérzi, micsoda lehetetlen helyzet az enyém, de mostanra már engem is zavar, mikor fenhangon hibáztatom őket. Még ha irreálisan vélekednek is az élet dolgairól, és olykor határozottan az őrületbe hajszolnak... mégiscsak a szüleim.

Ha nem nézem meg közelebbről a helyzetet, én sem fogom tudni, hogyan adjak békülési lehetőséget a gyerekemnek - ha valaki valamit eltol. Márpedig mi is csak egy kicsivel lehetünk jobbak, mint az előző generáció, és ki tudja ez mennyire lesz elég...