Kaleidszkópos rigófütty

Kishíján belereszeltem az ujjam a szétcincált jégsaláta közé répástul. És most fáj az a kis lifegő bőr. Be is gyulladt. Kegyetlen az élet. :(

A strandon tegnap megint én voltam a cirkuszi szökevény. Szó se róla, amíg kint pancsoltam kontyba csavart hajjal, addig nem volt semmi gond. Köd bodorgott a meleg vízről, eközben a medence alján sárga és zöld fénykévék sziporkáztak. Esett a hó is, gyönyörszép dolog volt ez így együtt...
Ugyanakkor egyedül voltam. És az  úgy nem az igazi: megelégedtem egyetlen órával.
Aztán kimásztam a habokból, párosával szedtem a hulláncsatot a hajamból, és mikor a fonatot kibontottam... lőn állatkert.
Nem szeretek nyilvánosan hajat szárogatni. Fejből tudom az összes hosszúhajas poént, és előre megmondom, melyik két-három kérdést teszi fel az, aki megszólít. Örülök, hogy másokat gyönyörködtet, és valóban jó beszélgetési alapot szokott jelenteni ez a pár kérdés olykor-olykor... de szinte teljesen mindegy, hogy azért bámulnak meg, mert taszító jelenséget képezek, vagy netán azért, mert tetszik és érdeklődést kelt a küllemem egy része. Az ember egy idő után nem tesz különbséget a bámulások közt. Csak lesütöm a szemem, igyekszem nem észrevenni, nem tudomást venni arról, hogy megint én vagyok a mutogatás tárgya. Ha valaki kérdez, kedvesen elmondom, hogy: igen, valódi; x éve nő talán; nem, nincs festve; 15 perc megszárítani, mosni se több; nem nem félek attól, hogy meggyullad; cseppet sem okoz gondot illemhely látogatásakor; és persze, megfoghatod...
Néha úgy érzem magam, mintha a bajuszos nő és az uszonyos férfi ketrecével szomszédos kalitból léptem volna meg valami mozgó cirkuszból.