Füst-líra
Fogtam a pipámat, és kiültem vele a teraszra. Kedvessel beszélgettem közben, és még ha telefonon is, de jól esett hallani kicsit a hangját - hétfejű határidők hajtanak mostanában mindkettőnket.
Legtöbbször vele tömök rá, olykor nélküle - rá gondolva. Hogy eggyütt vettük a pipát, és együtt tanultuk meg a módját, és együtt ámítottuk vele Bogláron a tiniket. :)
Dombóváron viszont mindig kérni szoktam, hogy ne tömjünk rá. Olyankor csak nagyon kis időre találkozunk, és még ha rajongom is az édeskés dohányillatot, az ő illata még ennél is jobban kell. - Kétségtelenül vannak azonban napok, mikor e két aroma együtt, szitakötőszárny-finoman megbabonázza az ember lányát.
Szeretem, hogy néha egymás arcáról isszuk a karamellás illat nyomait. Komisz módon azt is szeretem, ahogy szerényen kihozzuk sodrukból a nagyzolóan cigire gyújtó tizenéveseket. És azt is, hogy egyszerre kapjuk fel fejünket a friss dohányillatra, mikor valaki a villamoson diszkréten sodor. Javarészt ezek miatt gondolom úgy, hogy aki pipázik, az aligha dohányzik.
Pipázni rítus, gyengédség, és áramlásba simulás. Szerelmes dolog.
-
2010.05.12. 23:16
-
Menekse
- szólj hozzá
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
