Metamorphosis from Glenn Marshall on Vimeo.
Egy nagyon kedves ember nemrégiben meghalt autóbalesetben. 21 éves volt, és olyan becsülettel élet, amilyennel majd mi is szeretnénk.
Egyszer találkoztam vele, így többet aligha írhatok. Épp csak felfoghatatlan, hogy ha Kedvesemmel megint kimennénk abba a mesebirodalomba, ahol ősz elején jártunk, őt már sehogy sem találnánk ott...
Érdemes megnézni: http://fx.worth1000.com/contests/1187/scary-signs-3/1#entries
A mai napot teljes egészében mindenféle írói teendőimbe invesztálhattam. Így aztán a végén az a hülye érzésem támad, hogy jól elvesztem a net rengetegében: mindenfélét csináltam - miközben semmit sem.
Rendesen működtetni egy szerepjátékos honlapot, gondozni, gyomlálgatni a vadonatúj rendszer gyerekbetegségeit... meg aztán megtanulni végre nem csak gyorsan, de szakszerűen is gépelni, közben zenét keresni egy novellához...
Sok kis apró dolog, amit egyszer el kell intézni, meg kell csinálni. Egymagukban azonban semmi értelmük. Ásítozó darabkákra lehet tőlük forgácsolódni.
Előrenyújtja a sapkáját, és mikor elsuhanva mellette azt motyogom: "elnézést", egy pillanatra a szemébe nézek.
Döbbenet, mennyire értelmes, szelíd.
Megállok, beletúrok a táskám mélyébe. Ötvenes. Tökéletes - több, mint egy huszas, de még talán nem fog hiányozni, mikor maréknyi vagyonom maradékát számolgatom a pékségben.
Megfordulok, hozzá lépek, és olyan napsugaras mosollyal adom oda a fabatkát, amilyenre csak képes vagyok. - Ez olykor talán többet érhet, mint az, ami a sapkában landolt. Kicsit tovább megmarad.
A legfurcsább az, hogy egyre többször találkozni intelligens, jó modorú, kommunikálni tudó kéregetőkkel. Ők tanulják meg a kellemesség apropóit, vagy valóban nem csak az ivás, és a a szerencsejáték képes immáron embereket utcára juttatni, hanem lassan a felsőoktatás is?
Elpazarolnak minket.
Folyamat a következő:
Az ember leánya első körben magához ölel egy pohár bort (miután az elsőt már megitta), és felcsapja találmora a startlapot... mire a következőt találja: "közel 200 női játék". Nosza!
Lehet itt virtuális lányokat sminkelni, öltöztetni, vásárolni küldeni, gomba-babákat pesztrálni... üstöllést eszembe is jut, hogy hát ez milyen szomorú.
Hiszen nincs egy deka értelmes játék sem! Ennél azért töbre tartottam magunkat...
Átnyergelek hát a startlap egyéb játékaira: pucér focibarát - már a cím is rögtön levesz a lábamról. Azt mondja: "Fuss be a kapuba!" majd alább: "Menekülj a biztonságiak elől!"
Zúg a tömeg, emberek vetődnek utánad, és te csak futsz, miközben a magasban lóbálsz egy szalagot. Erre azt gondoltam, tán szórakoztatóbb lehet a hotdog-féle játékarmada.
Leginkább a pikk-pakk randi becézetű gyűjteményből szemezgettem. Jön az ember lánya, és játszik másokkal, miközben akár beszélgethet is - bár meglehetősen távirati stílusban. Szociális szórakázás a javából!
Különösebben egyik opció sem érdekelt sokáig. Végső tanulságként levontam, hogy játszani vagy nagyon jó játékkal kell, vagy barátok társaságában. A többi puszta időpazarlás.
Van egy kedves oldal, ahová hébe-hóba írok valamit. Értelmes-barátságos emberek, jól elkészített, korrekt blogmotor, miegymás... épp csak élet nincs!
Kezdem magam hülyén érezni, amiért a bejegyzések kétötödét a saját marhaságaim teszik ki (15/6), holott már tíz hónapja üzemben vagyunk, és a kezdeti brancshoz még csatlakoztak ügyes-okos-barátságos emberkék: talpraesett szerkesztőgárda lenne ez... és mégsem az.
Ha egy bejegyzéshez átlagosan két hozzászólás érkezik, az már valaminek számít. Néhány alább szereplő írásom is először ott került publikálásra, ám reakció híján átköltöztettem őket ide. Részben ezért is kezdtem neki ennek a blognak, no meg azért, mert a blogtér immáron szűk lett.
Visszatérve az alapgondolathoz: jó volna tudni, mit lehet kezdeni egy olyan bloggal, amit a szerkesztők is hanyagolnak.
Vajon mi vesz rá arra felnőtt embereket, hogy órákra könyékig merüljenek porlepte dobozok szedett-vedett tartalmába?
A napokban találtam néhány régi diafilmet seregnyi más nagyszerű játék társaságában. Hihetetlen, mennyire megragadják az embert ezek a mütyűrök... szinte öntudatlanul fogom a rongyot, a kefét, hogy rendbe hozzam egyik-másik babát, plüss-akármit, miközben letörölgetek néhány fröccsöntött csodát is a rend kedvéért.
Nem lehet tőlük szabadulni. :)
Én például még mindig meg vagyok győzödve róla, hogy amazok zokon vették, amiért már nem alszom velük...
"… Így egy 1775-ben íródott könyv egyenesen a túltengő képzeletet jelölte meg a nimfománia okaként, de a következő, a női oktatásról szóló 1806-os kézikönyvből származó idézet is jól példázza a regényolvasás és a bukott nő alakjának összekapcsolódását…" (Horváth Györgyi: Női olvasás: fenyegető élvezetek?)
Éppen egy parkban szemezgettem a szakdolgozathoz összegyűjtött műelemzéseim közül, mikor erre a szövegrészre bukkantam. Kissé felháborított, mivel sok hasonló szellemben írottat is találtam mellette, mégsem kívánok a feministák zászlaja alá besorolni.
Rengeteg dolgot olvastam mostanában a nőiségről. Arról, hogy a nők számára a szexualitás mit jelentett húsz éve, tíz éve, és most. Arról, hogy valóban mások vagyunk… nem kevesebbek, nem többek, de lényegesen mások!
Louann Brizendine kaliforniai pszichiáterprofesszor A női agy c. könyve mellett - amit csak merő kíváncsiságból emeltem le a pszichológiakönyvek polcáról, és ami apukám szerint inkább a sci-fi műfajt kellene, hogy színesítse - szakdolgozati célú kutatás közben sorra olyan irodalmi és esztétikai esszékbe, szakszövegekbe botlottam, amelyek a nővel, mint értelmiséggel, olvasóval, íróval, korunk önálló jelenségével foglalkozik.
Mostanra elhallgattak a feminizmus társadalomkritikus szószólói, és maradtak azok a női írók, akik nem egyenlők akarnak lenni a férfiakkal, pusztán egyenjogúak. Nem vonják pellengérre a másik nemet, inkább próbálnak visszatalálni valami elfeledett dologhoz, ami még az egyenlőségesdi alatt szorult háttérbe.
(Félreértések elkerülése végett: eszemben sincs a férfisovinizmus mellett beszélni, épp csak hiányolok valamit belőlünk, nőkből… és azt látom, hogy ez egyre többeket foglalkoztat.)
Mert járhatunk mi is nadrágban, ülhetünk szétvetett lábakkal, dohányozhatunk, ihatunk nyilvánosan, bármit megtehetünk, amit a férfiak is - kivéve persze a saját nevünk bravúros hóbavizelését.
Hölgyeim, bátran lehetünk férfiak! Loholhatunk például kecstelenül, már-már terpeszben, ütemesen lóbált felsőtesttel… s mégis, kérdem én: minek? Miért kell minden módon tagadni, hogy nőből vagyunk: tehát mind pszichológiai, neuroanatómiai és fiziológiai tekintetben eltérőek a férfiaktól? Hát nem ebben keresendő a dolgok sava-borsa?
"A női és férfi agy eltérő módon hall, lát, „érez”, dolgozza fel az ingert és méri fel mások érzéseit. E két, egymástól olyannyira eltérő agyi operációs rendszer nagyrészt kompatibilis egymással, azonos feladatok elvégzésére, illetve célok elérésére alkalmas, de ehhez különböző hálózatokat működtetnek.” (Louann Brizendine: A női agy)
Egyszerű gondolat, nem? Mégsem folytatnak mondjuk nőstény állatokkal kísérleteket, mert "a menstruációs ciklusuk csak összezavarná az eredményeket"- így a Yale egyik professzora. Nyilván fantasztikus dolog, hogy ez a könyv is megjelent… de hát milyennek is kellene nekünk lenni? Tulajdonképpen milyen az a nagybetűs NŐ? A régi formákat elvetettük, a divat csak a kereskedelmi igényeket tükrözi, az érvényesülés nadrágot kíván… mi a teendő? Miért jár rengeteg egyetemista lány keleti hagyományokat és táncot tanulni hétfőn, késő este? Miért olvasunk okos könyveket arról, mi is volt a nő hajdanában-danában? Miért születnek még a tudományos élet berkein belül is tömegével írások a női olvasókról, stílusokról, hatásokról, műfajokról? Miért folyik róluk parázs diskurzus különféle rendű és rangú fórumokon? Miért nem tudjuk még mindig, hogyan egyeztethető össze a mosogatás az értelmiségi nő fogalmával? Lehet-e egyáltalán valódi értelmiségi egy nő, miközben háziasszonyok gyöngyeként is remekelnie kell? Miért és hogyan foglalkozzon Platónnal, Hegellel vagy Adornóval, miután már véget ért az egyetemi képzése?
Egyre többször megfordul a fejemben, hogy ideje lenne megtanulni htm-ezni. Hogy miért? A válasz egészen egyszerű: mert lassan semmihez se kezdhetek netszerte anélkül, hogy ne gátolna eme hiányosságom!
Mivel a fél család részben vagy teljesen egyetemi szintű informatikai képzésben részesült, én sem maradtam ki a kockaságokból. S bár többet foglalkozom számítástechnikai apropókkal, mint az egy mezei bölcsésztől várható lenne, mégis folyvást hülyének érzem magam.
Néha órákat töltök azzal, hogy fórumokon segítség után kutatok: Jajj, hogyan kell kicserélni a fejléc képét...? Melyik szolgáltatónál lehet jól működő fórumot létrehozni? Miért nem tudom ezt a sablont használni? Mi a bánatért nem működik az avatár-galériám??? Hogyan tudnék háttérzenét fabrikálni, hogy a honlap elég színes-szagos legyen? Etc.
A legtöbb segítő szándékkal közzé tett leírás általában olyanoknak szól, akik már valamiféle alapismeretekkel rendelkeznek etéren. És mi lesz velünk - kérdem én - akik alig szagolunk valamit az egész kocka-univerzumhoz, és már annak is szörnyen örülünk, ha sikerül egy mások által összerakott konyhakész sablont valamiképp a sajátunkra kalapálnunk... ?
