És a kipihent egyetemista fogja magát,órákat vesz fel, kurzusokat fixíroz reggeltől estig... aztán hazamegy, leül az ágya csücskére, és szörnyen nyomorultul érzi magát.
Nem vagyok egy kiegyensúlyozott lélek. És ebben az a legrosszabb, hogy a hozzám legközelebb állót képes vagyok rendre magammal vinni az értelmet minden tekintetben nélkülöző búgócsigaságaimba.
Ne haragudj.
Olykor még annak is örülünk, ha wow-on találkozunk. Tisztában vagyok vele, hogy ez milyen idétlenül hangzik, de heti pár óra találkozás kevés - mikor talán két élet se lenne elég...
Egyfolytában szerelmes vagyok :)
Kezdetét vette a lánybanda megszervezésére tett igyekezetek sora! Még a héten összeülünk zenélgetés végett. :)
Ami viszont nem pusztán csak szomorú, hogy letört egy darab az egyik hátsó fogamból, ám ez inkánbb az örömteli esemény, ha azt vesszük, hogy alatta már szuvasodott egy ideje... üdítően fog hatni a szervezetemre az az adrenalinfröccs, amire majd a fogorvosi váróban teszek szert - a vizsgák utáni nyugalom posványában jól jön, nem igaz? :/
Tegnap Dombóváron voltunk újfent. Hetek óta ezekből a hétvégenkénti találkozásokból élünk Kedvesemmel. Először melegedünk a Tesco-ban, aztán kulináris orgiát csapunk a Szicíliában, végül egy lelkiismeretesen fűtött váróteremben zárjuk a napot - ahol a többi helyszínt elnézve talán a legkevesebb megbotránkozást keltjük, ha hosszabban szeretnénk egymás ölelésével, csókolásával időzni.
Egyre inkább hiányolom a tiszai homokpadokat, vagy a balatonfenyvesi strand padjait... de a hideg nem ad sok lehetőséget. Ingyen vagy viszonylag olcsón csak kevés helyen fűtenek. És mikor az embereket összezsúfolja a szükség, nem lehet megszabni, hogy ki legyen részese a hetente egyszer élt magánéletünknek. Mi visszafogjuk magunkat, ők nem bámulnak, és cserébe senkinek sem kell kimennie a minuszokkal barátkozni. Szimbiózis?
Ma leginkább azzal foglalatoskodtam, hogy végre írjak valamit a szerepjátékos oldalunkra. Lett is eredmény: kisebb történetet kerekítettem egy egyszerű epizódból. Reményeim szerint kedvet kapnak tőle a többiek az íráshoz, de ami azt illeti, gyakorlásnak sem volt utolsó. Hivatalosan régóta nem írtok fantasy-t, és ez némileg érződik is a mesélői hozzájárulásomon. Nehezen boldogulok bármiféle akcióval - ami aggaszt, de talán idővel majd belejövök!
LÓKÖTÉS: szerepjáték parlagon legelő egyetemistáknak
Kishíján belereszeltem az ujjam a szétcincált jégsaláta közé répástul. És most fáj az a kis lifegő bőr. Be is gyulladt. Kegyetlen az élet. :(
A strandon tegnap megint én voltam a cirkuszi szökevény. Szó se róla, amíg kint pancsoltam kontyba csavart hajjal, addig nem volt semmi gond. Köd bodorgott a meleg vízről, eközben a medence alján sárga és zöld fénykévék sziporkáztak. Esett a hó is, gyönyörszép dolog volt ez így együtt...
Ugyanakkor egyedül voltam. És az úgy nem az igazi: megelégedtem egyetlen órával.
Aztán kimásztam a habokból, párosával szedtem a hulláncsatot a hajamból, és mikor a fonatot kibontottam... lőn állatkert.
Nem szeretek nyilvánosan hajat szárogatni. Fejből tudom az összes hosszúhajas poént, és előre megmondom, melyik két-három kérdést teszi fel az, aki megszólít. Örülök, hogy másokat gyönyörködtet, és valóban jó beszélgetési alapot szokott jelenteni ez a pár kérdés olykor-olykor... de szinte teljesen mindegy, hogy azért bámulnak meg, mert taszító jelenséget képezek, vagy netán azért, mert tetszik és érdeklődést kelt a küllemem egy része. Az ember egy idő után nem tesz különbséget a bámulások közt. Csak lesütöm a szemem, igyekszem nem észrevenni, nem tudomást venni arról, hogy megint én vagyok a mutogatás tárgya. Ha valaki kérdez, kedvesen elmondom, hogy: igen, valódi; x éve nő talán; nem, nincs festve; 15 perc megszárítani, mosni se több; nem nem félek attól, hogy meggyullad; cseppet sem okoz gondot illemhely látogatásakor; és persze, megfoghatod...
Néha úgy érzem magam, mintha a bajuszos nő és az uszonyos férfi ketrecével szomszédos kalitból léptem volna meg valami mozgó cirkuszból.
Talán soha nem volt még ilyen jó félévem. A hó esik, annyit alhatok, amennyit csak szeretnék, mindenfél hülyeségre van időm.
Annyi mindent akatam vizsgák alatt: írni, olvasni, táncolni, úszni, lovagolni, festeni... és most mégsem teszek egyebet, mint álló nap alszom, és nézhető filmek után kutatok, miközben epekedve várom a lovas hétvégénket. Érdekes, hogy a nyomás megszűnése után egy időre képtelen vagyok magamhoz térni, és legalább egy hét kell, míg elillan a tehetetlenség és fáradtság.
Ma reggel elővettem egy könyvet, megmozgattam kicsit az izmaimat, és kitaláltam, hogy este úszom egyet.
Amit azonban soha, de soha többé nem teszek, az a Cosmopolitan lapozgatása. Nemrégiben volt hozzá szerencsém, még frissen, két vizsga közt. És a maga módján szórakoztatott. :) :/
Hihetetlen mennyiségű cinizmust és iróniát képes felszabadítani minden egyes oldala ennek a nyomdai műremeknek. Kezdve azzal, mikor megértem, hogy a célközönségnek (20-40 éves, megfelelően szituált nő) én is részét képezem. Hogy hol itt a komikum? Az imént vázolt olvasóréteg a lap szerkesztői szerint szirup-szerelemre, hálószobakész szexuális vonzerőre, és copy-paste sztár-külsőre vágyik. A Nő életének főműve - a lap értelemborzoló elképzelése szerint - saját kőbe vésett külseje, s ennek megfelelően hajlandó akár egy nem különösebben márkás arckrémért húszezreket is kiadni... - Ez pedig egy végtelenül ostoba és sértő elképzelés.
Koktélozás közben azt csuklani, hogy "bocsika, beb*szcsiztam", s eközben férfiakat bamba műmágiával csábítani, majd szabad perceinkben fröccsöntött celebek lábnyomát nyalogatni - mindeközben persze örülni, hogy most aztán vérbeli cosmo-lány vagyok... :S
Cseppet sem arról van szó, hogy én nem költök ruhára és kozmetikumokra, vagy nem áldozok időt a külcsín oltárán... ám ezt jóval észerűbb határok között is lehet művelni, mint azt a fentebb fikázott magazin teszi.
(Elnézést kérek azoktól, akik valamilyen oknál fogva mégiscsak szeretik ezt az újságot, és most felháborítottam őket a szélsőséges véleményemmel. Ugyanakkor ez egy blog, a szubjektív megnyilvánulások helye.)
Fontos, hogy az ember lánya ügyeljen a külsejére, elvégre sok múlhat a kellemes megjelenésen - valamint önértékelés szempontjából sem utolsó tényező. Azonban nem hiszem, hogy érdemes az olvasót eleve botoxtöltetű libaként kezelni.
Ez most mindent lefed, amit úgy általában az emberekről gondolok. Hiába, szeretjük a Pixar humorkáit. :)
For The Birds (Pixar'dan, HD Video) from Mustafa on Vimeo.
Vége a vizsgáknak, pihenés, béke, nyugalom...
Beszélgettem egy keveset egyik régi ismerősömmel. Kiderült, hogy azalatt a pár év alatt, míg nem találkoztunk, ő tizennyolc éves lett, megnőtt, és nem azonos az én fejemben élő kisfiúval. Olyan... nem is tudom meghatározni, milyen érzés volt erre rádöbbenni.
Az én fejemben ő még egy aranyos siheder, miközben a valóságban már zsenge férfiember. Talán fel se ismerném már. És mintha én mindeközben semmit sem változtam volna...
Hiába, elég néhány vizsga, és a nehezen feltornázott nézettségi mutatóim visszazuhannak a mélybe...
Miután túl vagyok a mai két izzasztó szellemi megmérettetésemen, beültem a könyvtárba, hogy megírjam a mára esedékes leadandó három oldalamat.
Az ám, de mellettem két nagyi ül, olykor helyet cserélnek, két gépen birkóznak a technikával. Feszültségoldás gyanánt szaloncukrot nassolásznak. Haláli... :)
Most visszatérek a tudományos munkához, mert már nincs sok időm a végzetes pontig, mikor is a kimerültségtől sírdogálva elszundikálok a billentyűzeten...
Ma az egész napom jóformán azzal ment el, hogy főzőcskéztem - miközben tészta helyett a vizsgaanyagot kellett volna gyúrnom.
Közben végig azon morfondíroztam, hogy mi a túrónak vagyok én ilyen komplikált. Sehogy és semmi sem felel meg a békésebbik formájában. Olyasmi ez, mintha képtelen lennék összebratyizni az egyszerűséggel!
Ha csak az írást vesszük a példa alapjául: adott egy álom, és egy abból írt novella. Nem találtatik elég jónak saját szerzője szemében, ezért tesped még fél évet a pendrive alján. Majd mikor az említett maximalizmus-hajhász író-palánta önbizalmát földbe nyomkodja egy-két dolog, előveszi újra a novellát, nézegeti, hümmög egy kicsit, hozzáír valamicskét, kijavít ezt meg azt... majd felteszi netre, és ott a szerkesztő tárt karokkal fogadja.
Nem arról van szó, hogy ne lett volna az javítatlanul és befejezetlenül is jó, minössze én vagyok messzemenően lehetetlen alak.
A novella nem szenvedett tőlem, hiszen kismaroknyi gépelt karakterről van szó. Viszont mi a helyzet vajon a Kedvesemmel...
... akkor elkészül a családi paralelepipedon.
Elébb azonban: újra beküldtem egy novellát karcolatra! :) Már nem is tudom, mikor tettem utoljára ilyet. Nagyon régen nem fejeztem be már egyetlen történetet sem, csak félig írtam meg őket, aztán valami minduntalan elromlott.
Eközben szülőkkel is folyamatosan megy a hajcihő. Számomra tulajdonképpen eddig két fontosabb fázisa volt az eseményeknek: először rájöttem, hogy a velem történő dolgokból mi az, amit jogosan igazságtalannak érezhetek, másodsorban pedig azt kezdem megérteni, hogy én miféle igazságtalanságokat teszek másokkal. Így, vagy úgy, de mindenki sáros. Nincs olyan, hogy áldozat.
Épp csak szörnyen szerencsétlenek vagyunk, ha arról van szó, hogy indulatokat, belénk nevelt hibás eszméket, vagy az önvédelem megkövesedett burkát kell eltenni az útból.
Én az elvakultságig konzervatív elképzeléseiktől szenvedek, ők pedig az én elzárkózottságomtól.
Ahány pszichológiai eszmefuttatást olvastam - márpedig olvastam néhányat -, mindig csak arról folyt az agyalás, hogy a szüleink azért tolnak el minket, mert szegényeket őket is eltolták, és minden generáció csak egy egészen kicsit javíthat ezen a deform agyrémen.
De arról alig beszélnek, hogy mi van azután, hogy felismertük ezeket a dolgokat, ám eleink nem akarnak tudni róluk. Mert ha tudomásul vennék őket, akkor az azt jelentené, hogy az egész életük hibás volt. És nekem valóban kisebb áldozat beismerni, elvégre még legrosszabb perceiben is tudom, hogy van még időm kikalapálni a hibát.
Ilyenkor mi a helyes? Hagyni őket a saját kis buborékukban, és engedelmes jókislánynak lenni - miközben belül szikrát köp a feszültség; netán erőszakkal kinyitni a szemüket, és hagyni, hogy elbaltázottnak higgyenek mindent, és abba betegedjenek bele?
Tudom, el kellene költözni otthonról, de nem rendelkezem olyan anyagi tényezőkkel, melyek ezt lehetővé tennék. Ugyanakkor szapulni sem akarom többé a szüleimet. Ez van, ezt dobta ki a gép, ahogy anyukám szokta mondani.
Eleinte nagyon jól esett, hogy mindenki átérzi, micsoda lehetetlen helyzet az enyém, de mostanra már engem is zavar, mikor fenhangon hibáztatom őket. Még ha irreálisan vélekednek is az élet dolgairól, és olykor határozottan az őrületbe hajszolnak... mégiscsak a szüleim.
Ha nem nézem meg közelebbről a helyzetet, én sem fogom tudni, hogyan adjak békülési lehetőséget a gyerekemnek - ha valaki valamit eltol. Márpedig mi is csak egy kicsivel lehetünk jobbak, mint az előző generáció, és ki tudja ez mennyire lesz elég...
Ígyekszem rendes blogíróvá válni, és nem csak alkalomadtán idepöccinteni valamit a velem történtekből, úgyhogy most megosztok néhány gondolatot az étterem és az erotika kapcsolatát illetően, melyek még a szombati nap során fogalmazódtak meg bennem!
¤ Öcsikém szerint az, amit némelyek egymás kezét becézgetve művelnek, nem más, mint kőkemény szexualizálás. - Márpedig éttermi keretek között másra nemigen van lehetőség. A magam részéről még hozzátenném, hogy ha ehhez egy idő után közszeméremsértés határát súroló nézés is társul, akkor az már nem egyszerűen ceccuális...
¤ Elavultnak tűnhet a gondolat, de aki már megtapasztalta, tudja miről beszélek: egy jóízűen evő férfi olykor hatványozottan érzéki látvánnyá értékelődik az ember lányának szemében.
¤ Az érzékiség tehát jó dolog, és különféle formái közt könnyű rokonságot találni. Ugyanúgy libabőröztetően fenséges lehet egy mesterien megkomponált falat, és egy ízes-puha csók is. - Nem beszélve a sokat mondó kezekről és tekintetekről, melyek tulajdonosai olykor az illem határai közt fehérizzanak egy jó vacsorát követő beszélgetés közben.
Minduntalan olyan témába botlok, ami szinte ordít, hogy neki kérem blogban a helye... és valóban. Épp csak energiám nincs a méltó helyre fogalmazni őkelmét. C'est la vie.
Most éppen azon morfondírozom, milyen lehet az, aki felette áll mindennek. Istenről semmi konkrétat nem tudok:
¤ Jócskán kinőttem a kisiskolás hittanon összeszedett képet: semmi ősz szakállú bácsi mosolyráncoktól barázdás orcával, irgum-burgummal!
¤ És odaveszett a gimnáziumi, fiatalos és barátkozós Jézus is.
¤ Aztán néhány egyetemi év alatt: néma csend...
A mostani se nem jóságos bácsika, se nem gitáros énekek nagyszerű hőse... de az arctalan Nirvánával sem lesz egy soha. Arca kell, hogy legyen neki!
Mindössze abban vagyok biztos, hogy nagyszerű a humora. Ezt viszont valóban tudom. Mert amikor valami baj volt, néhányszor megtapasztaltam a transzcendes oldal sajátos és meglehetősen jóindulatú találékonyságát. Ám, ami azt illeti, ez még igazán nem sok. Ettől még nem lesz istenképem. Se helyes, se helytelen.
Csak egy kis apró dolgot tudni róla olyan, mintha egy embernek csak a fülét, vagy a szájzugát látni örökké. Így aztán soha nem ismernéd fel a delikvenst, ha szembe jönne veled egy tömött aluljáróban.
Ma néztük meg Cameron Avatar-ját 3D-ben, de még nem tudok róla hosszabban nyilatkozni.
Annyi azonban biztos, hogy technikailag a tökéletessel határos, történetileg több van benne, mint az átlag játékfilmekben, a látvány lélegzetelállító, és még elgondolkodnivaló is akad benne szép számmal.
Csak az íze végett:
Avatar from christopherstorm on Vimeo.
Nevem napjára kaptam egy Joanne Harris könyvet. Bársony és keserű mandula. Kifejezetten tetszik!
Közben eszembe jutott, hogy már jóideje nem azért vagyok magányos, mert mások gonoszul elbántak velem, vagy mert annyira földönkívüli vagyok, hogy nem tudok barátokra lelni... jóideje kellemesnek találom az egyedüllétet. Olykor persze menetrendszerűen sajnálom magam kissé, de összességében véve... élvezem!
És ez baj. Azt jelenti, hogy szinte mindenkit kikiáltottam idegennek. És egyre vacakabbul érzem magam, mert a saját tengelyem körül forgok, mint valami egocentrikus kisbolygó.
Azt hiszem, jó úton haladok affelé, hogy már harminc éves koromra besavanyodott, morózus öregasszonnyá váljak.
Szeretem a szerzőt, sokmindent olvastam már tőle. Legutóbb talált kincs:
Kaleidoszkóp
(játék-változatok)
(1.)
Tessék – csak tessék!
Minden garantáltan csak
egyszer látható!
(2.)
: tükrökben: tükrök:
köztük: szines kis szemét:
helyben-cikázás:
(3.)
tükrözve: minden
törmelék szimmetrikus
– j ó k erre vagyunk
(4.)
mire bármit is
észrevettél – hallgasss. Nem
tudom: miről be-
(5.)
(tudom, hogy fontos:
nem tudom: szeretjük-e
a maradandót?)
Fodor Ákos
Csak az imént telepítettem, máris fülig szerelmes vagyok belé!
Hatalmas könnyebbséget jelent, ugyanis a gép elég öreg, és a valószínűség határait súrolóan lassú. Ubuntuval sem lett normális, ám már cseppet sem idegölő. Ahhoz, hogy megnyisson egy ablakot, nem ötig-tízig-tizenötig kell számolnom, hanem csak kettőig-háromig.
Azt mondjuk még nem igazán értem, miért szürkül be olykor-olykor egy megnyitott ablak, de gyanítom, hogy örülhetek, hogy ennyivel megúszom, és nem kell azt olvasnom, hogy végzetes hiba történt, a program leáll, küldjek hibajelentést, ha akarok... magyarán: fityisz!
És ami a legjobb: az Ubi nem kíván tucatnyi rituális kattintgatást, ahhoz, hogy behozza a netet! Tehát minden szempontból kényelmes. Mitöbb, szimpatikusabb is: emberbarátabb a felülete, mint a Windowsnak. Emellett ingyenes, és kevésbé arrogáns, ha más oprendszerek dokumentumainak átemeléséről van szó - és kevés hellyel beéri.
Merem ajánlani!
Most valahogy jó napok vannak. Esik a hó, beindul a szerepjátékos oldalunk, újabb remény, hogy egyszer majd elkelnek a dobozaim... :)
Hangulatzene:
Katie Melua - Two Bare Feet from Dramatico on Vimeo.
Egyesületi műsor, fellépés. Ha nem jutnak eszembe az elherdált órák, akkor egészen jól éreztem magam tulajdonképpen - annak ellenére, hogy erőszakkal cipeltek el!
És biza' felléptek a cigány fiúk is! Jajj... valahol minden néptáncos lány álma, hogy egyszer legyen egy muzikális cigány barátja......
(Kedvesem valamiért nem örül, mikor ezt csillogó szemekkel előadom neki...) ;)
Még csipetnyi bejegyzéssel korábban említettem, hogy a blog felújíásán töröm a fejem. A felület változtatásának jogát még mindig fenntartom - mert ez sem a tökéletes sablon -, ugyanakkor a téma jelentem: nekiállt kiforrni! Amint leadtam minden dolgozatot, a blogra is lesz végre valamennyi időm. S az biza elkezd majd a jelenlegi érdeklődési körömet képező téma felé alakulni - hétköznapi pszichológia és társai.
Most azonban morcosság van. Még egy napom maradt befejezni a szakdolgozatszerű írásomat, és a konzulens felhívta a figyelmemet egynéhány zavaró apróságra. :/
Döbörög kérem a szakdolgozatírás. Otthon ülök és gépelem azt, amit sok okos ember mondott valakiről, s eközben az orvosi karon egy gyógyszerészhallgató lelő négy embert. Egy utcára van mindez attól a karról, ahová én járok rendszerint.
Most mondjam azt, hogy mindannyian eleve rossz helyen vagyunk, csak néhányan még ennek tetejébe rossz időben is... ?
Index: Lövések dördültek a pécsi egyetemen
Arra gondoltam, ismét új blogot indítok. Mert valahányszor eszembe jut, hogy most valami mást, valami újat szeretnék írni, akkor tiszta lapot, új felületet kerítek.
Most azonban nem.
Mikor az ember lánya saját otthonról kezd ábrándozni, manapság ilyenek jutnak először eszébe: napelem, napkollektor, esővíz, szélturbina, hőszivattyú...
Elvégre itt a válság.
És mi Abszurdisztánban élünk.
Tapasztalom, hogy egyre többen morfondíroznak önellátó házak építésén. Nem csak azért, mert anyagilag megtérül, vagy mert legalább tőlünk kevesebb pofont kapjon a környezet... önellátás nélkül itt a kiszolgáltatottság marad nekünk.
Én nem bízom Magyarországban. Elmenni nem akarok - pedig könnyebb lenne. Függetlenedem inkább, amennyire lehet.
Tudatosan épített ház, egy nagyobb kert, megtanulni beffőttet elrakni, kompótot és lekvárt készíteni... sok kis apróság. Rengeteg munkával jár majd, de se én, se a családom nem fog mindenben függni az aktuális gazdasági szeszélyektől.
Egy kis keserűség, de maradunk.
Nemrégiben negatívan nyilatkoztam a netes játékokról, az alábbi azonban mégis megtetszett. Engem alaposan megdolgoztatott, így aztán másoknak is bátran ajánlom! :)
